Ezzel a történettel ért véget a szalmaláng életű “A tengertől az asztalig” című blog. A halas ötleteink túlnőttek egy egyszerű, bejegyzéssor szintjén…nagy dolgokra készülünk! Figyeljetek, és ha tetszik, gyertek velünk!

“A kedves, fiatal tarisznyarák, Grasper, a többi rákkal együtt a kövek között élt. Mindannyian azzal töltötték a napjaikat, hogy élelmet kerestek, és igyekeztek közel maradni a helyhez, amelyet otthonuknak hívtak. Majd egy napon egészen különös dolog történt Grasperrel – furcsán érezte magát; mintha nem férne bele többé a kis testbe, amelyben élt. Hirtelen minden megváltozott körülötte. Grasper kétségbeesetten próbálta megérteni, hogy mi történik, ezért körülnézett, és legnagyobb ijedelmére azt látta, hogy a páncélja kettétörött: már nem a testét borítja, hanem mellette hever, a földön. Grasper rémülten látta, hogy testének tökéletes sziluettje – az ollók, a lábak, a szemek, és minden egyéb – magára hagyatva fekszik a homokban.

Hamarosan a tarisznyarákok összetartó, zárt közössége – amelyben Grasper is élt – összegyűlt, és körbevették Graspert. Elmagyarázták neki, hogy az imént levedlette a páncélját, és figyelmeztették, ha nem lesz elég óvatos, furcsa dolgok történhetnek vele. Elmondták Graspernek, hogy az időszak, mialatt az új páncélja megszilárdul, igencsak veszélyes, és arra intették őt, hogy ne figyeljen a hangokra, amelyek hamarosan megszólalnak a fejében. Kitanították, hogy esetleg olyan helyeket akar majd felfedezni, amelyeket még sohasem látott, és talán arra is indíttatást érez, hogy megnézze, mi rejlik az életterüket behatároló köveken túl. Grasper teljesen összezavarodott.

Bár hallja, amit a rémült tarisznyarákok egymás szavába vágva elhadarnak, és kétségbeesetten vágyik rá, hogy továbbra is hozzájuk tartozzon, és szeretne a családja, meg a barátai kedvére tenni, mégis, a belső hang hívása erősebb. Befelé figyelve enged a késztetésnek, és nekiindul, hogy felfedezze az általa ismert világon túli birodalmat. Bízva az érzéseiben, Grasper kimászik a kövek alól, ahol egész eddigi életét a legnagyobb biztonságban töltötte, és új, ismeretlen területek felé indul. Eközben a barátai kétségbeesetten kiabálnak:
- Állj meg, Grasper! Ott kint nem biztonságos!

Amint felért a kövek tetejére és körülnézett, Grasper nem hitt a szemének. Pompás színekben ragyogott minden, bárhová nézett. Hatalmas, csillogó halak úszkáltak előtte, és rengeteg ennivaló hevert mindenfelé. Soha nem látott még ehhez foghatót, és a varázslatos élmény izgalommal töltötte el. Tovább bandukolva épp kimászott egy szikla mögül, amikor egy hatalmas tarisznyarákkal találta szembe magát. Ez volt a legnagyobb rák, amit Grasper valaha látott. Rögtön meg is kérdezte tőle, hogy mitől nőtt ilyen óriásira. A termetes rák erre elmagyarázta Graspernek, hogy ugyanez vele is megtörténik, ha folytatja a növekedést és a vedlést újra meg újra, miközben megengedi magának, hogy maga mögött hagyja megszokott énjét és életét. Ám Grasper nem hitt neki: hiszen eddigi közösségének minden tagja pontosan ugyanakkora, mint ő. Az óriási tarisznyarák erre elmondta, hogy mindannyian csak akkorára nőnek, amekkora a világ, amelyben élnek, és olyan nagyok lesznek, amekkorára a szívüket engedik növekedni. Így fejezte be:
- Ahhoz, hogy egy határtalan világban élj, hatalmas szívre van szükséged.

Grasper elvesztette a fonalat. Eddig azt tanulta, ha biztonságban akarja leélni az életét, akkor kemény páncélra, és kemény szívre van szüksége. Erre most kiderül, ha el akar érni mindent, ami lehetséges, és hatalmas tarisznyarákká akar fejlődni, akkor változtatnia kell a nézőpontján. Lehetővé kell tennie, hogy a szíve rugalmasan puha maradjon, hiszen egy megkeményedett szív nem képes növekedni.

Grasper ezzel élete legnagyobb kihívása elé került. A múltja azt súgja, hogy biztonságosabb, ha megkeményíti a szívét, és visszatér apró otthonába, az ismerős kövek közé. Ám a vedlés folyamata, és az, hogy páncél nélkül rugalmas és puha a teste, megváltoztatta őt. Már nem elégedett meg a puszta túléléssel. Arra vágyott, hogy kiszabaduljon eddigi szűk világából, és megtapasztalja az óceán hatalmasságát, hogy megláthassa, kivé alakul.”

Kételyekkel, megválaszolatlan kérdésekkel körülvéve, hosszú őrlődés után Grasper társaival együtt végül úgy dönt, örökre elhagyja az árapály zónát, és bátran indul az új, csillogó, színes világ felé, hogy megmutassa, igenis képes hatalmas szívet növeszteni!

Kedves olvasók! A fenti történet kitűnően illusztrálja a helyzetemet, a blog helyzetét. Kinőttünk magunkból. Most kövek közé rejtőzünk, de csak addig, amíg az új páncélunk elég kemény lesz ahhoz, hogy folytathassuk vízi kalandjainkat.

S hogy ez mikor lesz?

Figyeljétek a Facebook oldalunkat! Ott minden részletről tájékoztatunk benneteket!

Üdvözlettel:

Gabriella Piazza

(Szívből köszönöm Sarkadi Krisztának az Igazából Szerelem blog szerzőjének, hogy Paul Owen Lewis szimpatikus tarisznyarákocskájának egyetlen magyar nyelven elérhető történetét a rendelkezésemre bocsátotta.)